A Bódvaszilasért Baráti Kör 2012 előtti programjai

A település rendszerváltozás utáni történetének első – és azóta is egyetlen – olyan civil egyesülete, mely jelentős társadalmi munkát felvállalva Bódvaszilas természeti és kulturális örökségének megmentéséért, megismertetéséért (népszerűsítéséért) dolgozik, azért, hogy dolgaink „szilasiak” legyenek és ne olvadjanak fel napjaink többnyire igénytelen, eltömegesedett valóságában. Az egyesület későn alakult, 1999-ben, azonban aki ismeri a falut ’89 után is uraló, megmerevedett helyi erőviszonyokat, az ezen nem csodálkozik.

Első rendezvényünk 1999-ben az I. Szilasi Nap(ok) voltak. Emlékszünk még, nem kis ellenszélben rendeztük az elsőt („itt nem lesz semmiféle Szilas Nap!” – mondta egykor a falu első számú vezetője, fiatalként ekkor éreztük igazán, itt még nem történt meg a várt változás). Az alapfelfogása a falunapnak az volt, ami az akkor már jól bejáratott jósvafői falunapnak vagy az edelény–borsodi (kulturális) vásárnak volt: ne tucatműsort kínáljunk, olyat, ami árad a magyar médiából, sehol nem jegyzett operettistákkal, lakodalmas rockkal, hanem mutassuk meg a helyieknek a helyit, a helyi értékeket, hiszen ezt becsülik a legkevésbé, tegyük ünnepeltté a Szilasi Napon a szilasit. (Nem állítjuk, hogy a tömegszórakozásnak nincs helye egy faluban, azonban ez kötődjön egy bálhoz, abból van elég, de ne „műveljük” ezzel az embereket éppen egy jeles napon.) Így ez első falunapon volt Veres Sanyi bácsi műkedvelő festő képeiből emlékkiállítás, és a falu asszonyainak régi stafírungjaiba öltöztettük a művelődési ház – különben lelketlenül üresen tátongó – nagytermét. Laki-Lukács Laci edelényi néprajzos barátunk rengeteget segített a gyűjtésben és a kiállításban; és ma is előttem van, amikor a falunapot megelőző este az asszonyok vasalták a temérdek textilt, hogy másnapra készen legyünk a kiállítással. Lett még az első falunapon – hogy a gyerekekről se feledkezzünk meg – gyermekkézműves-foglalkozás és aszfaltrajzverseny. Már az első falunapon megszerveztük – utólag is köszönet érte a Nemzeti Park akkor még mindig segítőkész vezetésének – az esztramosi Rákóczi-barlang térítésmentes látogatását. Hisz hány szilasi család kötődik a Hegyhez, de a kiépített (és drága belépőjegyes) barlangban még sohasem nem járt közülük senki.

Aztán a következő években egyre „lejjebb” adtuk, ami a falunapot illeti, szinte csak az esztramosi barlanglátogatás (meg a művelődési ház előterében rendezett képkiállítások) mellett tartottunk még ki jó ideig, hisz úgy éreztük, az egész falunap egyre inkább kampánycélokat szolgál és mind távolabb kerülünk attól az alapvetéstől, ami a Szilasi Napot „szilasivá" teszi: lett sokszázezres tűzijáték, szandimandi és bunyóspityu „művészúr”, ezek önmagukban is annyiért, amennyi korábban a teljes falunap költségvetését jelentette. A falunapot nem a résztvevő tömegben kell mérni (amit tovább „emel” az esti tűzijátékra vagy az ingyenbálra a Völgyből vagy Nádaskáról érkezők száma), hanem a megcélzott nívóban, s nem fogadható el, hogy olyan emberek határozzák meg egy alapvetően kulturális műsorfelépítést a faluban, akiket sem a végzettségük, sem a múltbéli gyakorlatuk nem hatalmaz fel erre, mi több, belső igényük a haknibuli színvonalát mutatja. (Még egyszer leírom: a giccses „hajmásipéterműsornak” egy bálon lehet helye, de falunapon nem; és lehet igényesen szórakozni, anélkül hogy a falunap városi emberek önmegvalósító játéka lenne. S azt is tudom, az arany középút megtalálása a legnehezebb.)

Rá kellett jönni, inkább keressünk saját utat, amihez nem kell az önkormányzat, hisz jól látszott, nem kell a munkánk. 2000-ben aztán két dolgot is összehoztunk, nem is egymástól függetlenül. Színjátszókört alapítottunk és Jósvafőn (előtte Szilason) eljátszottuk Goldoni Két úr szolgája című kétfelvonásos vígjátékát. A pénzből, amit nyertünk, elkészült az Alsó-hegyi Zsombolyos Tanösvény felfestése, indítótáblája (azóta már kétszer lecseréltük a kocsma faláról – rongálás miatt) és a túravezető füzet, ami a település főként karsztos természeti látnivalóit (barlangok, víznyelők, töbrök, források stb.) hivatott bemutatni. Ez egy valódi olyan program volt, amihez nem volt szükség önkormányzati segítségre (no nem anyagira, azt nem is kértünk volna), engedélyre vagy jóváhagyásra. Adtunk ki képeslapot is a falu látnivalóiról 2004-ben.

Valljuk be, nem voltak jó éveink a 2005 és 2010 között. Voltak olyan gondok, amik mindig elsőbbek a nagyobb, a falusi közösségnél. Csöndben és kevesebbet dolgoztunk. Pedig láttuk sorra a jó példákat: akkor már ereje teljében működött a nagy nyári program, a Gömör–Tornai Fesztivál, aminek motorja az Aggteleki nemzeti Park mellett a helyi civilség volt, s „jöttek föl” az egyre igényesebb kisközösségek, mint a barakonyiak, a szögligetiek és a trizsiek...

2010-ben nyílt meg a Szilasi Tájház, ami helyet ad az egyesület programjainak. Van végre jó helyszíne a közösen szervezett rendezvényeknek, hiszen a tájház, mint népi porta a méltó helye egy hagyományos téli disznóvágásnak vagy egy szilasi káposztás ételeket bemutató napnak. Az „élő tájház” kifejezést szokták használni erre. Azzal, hogy a ház megnyílt és a portán jó hangulatú rendezvényeket tudunk tartani, felkeltette a média érdeklődését is, s nem is az a fontos, hogy a Tájházat, vagy hogy a Baráti Kört, hanem hogy Bódvaszilast emlegetik.

Ahogy 2009-ben a Tájház száz éves volt, úgy a Bódvaszilasért Baráti Kör tizedannyi, szinte észre sem vettük. Csendben ünnepeltünk: az azóta is kitartó tagok emlékpólót kaptak...

2011-ben végre ismét mintha magunkra találtunk volna: ott segédkeztünk a Szilasi Napnál, hisz végre természetes az, ami csak itt furcsa néhány rövidlátónak. Mindenütt civil vonalon szervezik az eseményeket, az önkormányzat csak „támogató” szereppel bír. Leírom itt azért: valószínűleg az első falunapok költségeihez volt mérhető a 2011-es rendezvény, s hihetőleg azért, mert sokan ismét társadalmi munkájukat tették bele.

Szerencsésnek mondhattuk magunkat 2011-ben, ugyanis a falunapi gyűjtés is kiegészítését képezhette a Nemzeti Kulturális Alaptól nyert támogatásnak, amit a Nepomuki Szent János-szobor megmentésére fordítottunk. A szobor 2012 januárjában került szakrestaurátor műhelyébe és még májusban el is készült. Nagyon fontos az, hogy a faluközösség a múltját – tárgyain keresztül is – tisztelje és múltjára büszke legyen, ehhez is szeretnénk a szobor restaurálásával hozzájárulni. Mint ahogy március 15-e délutánján a ma már magányosan álló – ’48-as kötődésű – Lakatos-síremléket és kerítését tettük közösen rendbe a régi temetőrészben.

Abban a széthúzó erőtérben, ami utóbb kialakult a településen, továbbra is egyetlen cél vezérel bennünket: olyan programokban részt venni – legyen az a település tárgyi öröksége vagy éppen rendezvény –, amivel a település múltjának értékes emlékeit őrizzük meg, illetve ami Bódvaszilast széles körben ismertté teszi, természetesen jó hírét keltve. Mi nem a szánkkal vagyunk szilasiak, örökségmentők és hagyományőrzők, hanem azzal, amit teszünk.

De innentől már beszéljenek tovább az egyes események leírásai...